Nyugalom, nem fogok minden napról regényt írni, csak itt még az elején a lényegesebb történéseket felvázolom, Aki pedig már tűkön ül, hogy " de mondjad mááá' mi lett a motorral", annak sem kell sokáig várni...
H A M A R O S A N ! ! ! 

 Ha azt gondolod, hogy a kórházban majd pihensz, nem így van. Korán reggel csesztetnek, 6 órakor váltanak műszakot a nővérek, természetesen még előtte rendezetten adják át a betegeket a nappalosoknak. Hajnalban többször bejöttek és rám néztek, mondták, ha bármi baj van, csöngessek nyugodtan. Kérdezték, vannak-e fájdalmaim, és azonnal hozták és kötötték be az infúzióba a fájdalomcsillapítót. Nagyon erőtlen voltan, felébredtem a fájdalmakra, majd amikor megkaptam rá a gyógyszert, egyből visszaaludtam.
 Délelőtt 8 óra fele jöhetett be a főorvos vizitelni, a nővérek elmondták neki, hogy ki vagyok, és mi történt velem. A főorvos egy ősz hajú, tapasztalt szakembernek tűnt. Faggatni kezdett, hogy érzem magam, majd kérdezte:
- Ki műtötte?
- Kegyes doktor úr. -válaszoltam.
- Itt olyan nincsen... - válaszolta a főorvos. Egy pillanatra össze is zavarodtam, ennyire nem lehettem beállva a gyógyszerektől, hogy nem emlékszek, ki műtött. Majd folytatta:
- Itt csak kegyetlen van... :D

Úhhristen... ezt a poént vajon hányszor sütötte el?! 

  Miután kicsit nyugodtabb lett a helyzet, bekapcsoltam a telefonom. Rengetegen kerestek, írtak, nem is gondoltam, hogy ennyien aggódnak értem. Volt kollégák, ismerősök, barátok, számtalan olyan ember, akivel nem vagyok napi kapcsolatban, és most mégis azonnal segíteni akart mindenki. Nagyon jól esik ám az ilyesmi. 
  Erőm még mindig nem volt sok, ezért nem tudtam mindenkinek leírni a dolgokat, úgy gondoltam, küldök egy képet magamról pár embernek, hogy lássák minden rendben. Próbáltam egy nem túl erőltetett mosolyt az arcomra varázsolni, hogy minél hitelesebb legyen az a két szó, amit elküldök a kép mellé, "jól vagyok".

   Ismét elaludtam. Arra ébredtem, hogy jöttek hozzám, ismerősök, rokonok, lakótársak, barátok. Kissé homályosan vannak meg az emlékek, mivel még nagyon nem voltam toppon. Krisztián hozott nekem ruhákat, hogy később azért csak ne abba hálóingben legyek, és hoztak nekem papucsot. Hagyok időt... Értitek? Papucsot! Azt se fogom egyhamar elkoptatni. :)
  Valamiért attól féltem, hogy mit fogok enni, és vajon jó lesz-e a kórházi koszt. Hozták az ebédet, és meglepetésemre nagyon finom volt. Gulyás leves és rizskoch, kívánni se tudtam volna jobbat. Már-már kezdtem magam jól érezni, tele a hasam, kapom a fájdalomcsillapítót, jönnek a haverok, mi kell még? Persze megint elaludtam.
  Ismét felébredtem, hogy jöttek hozzám. Nem emlékszem  pontosan, de valaki mondta, hogy oda kéne adjam a motor kulcsát, mert majd elviszi a rendőrségre, mert a műszaki szakértőnek szüksége van rá, és nem is értik, hogy azt én miért vittem el. Később bejött a kórterembe egy 40 év körüli fiatalember, bemutatkozott, ő lesz a gyógytornászom egy ideig, majd átad egy kolleginájának. Mondta, hogy amint lehet, amint az orvos engedi, elkezdjük a sérült láb mozgatását, természetesen csak minimálisan. El is kezdtük, nem kell komoly dologra gondolni , nem egy aerobic órát vezényelt le, éppen csak pár légzőgyakorlatot, fenék szorítást és lábfej integetést próbálgattunk. Talán a gyógytornász volt, aki először érzékeltette velem, hogy bizony óriási nagy mázlista vagyok, sokkal, de sokkal súlyosabb is lehetett volna a sérülésem, arról nem is beszélve, hogy hasonló balesetet volt, aki nem élt túl....

Újabb pihi, majd mikor ismét magamhoz tértem, a telefon felé nyúltam, és válaszolgatni kezdtem a rengeteg érdeklődő üzenetre. Valaki elküldte a helyi internetes folyóirat tudósítását a balesetről, na akkor kissé felment a vérnyomásom. Mutatom:

Csak engem húz fel az efféle újságírás? A tények pontatlan vázolása és a hiányos információkból kreált pár sort nem is nevezném újságírásnak. Egyrészt, ha nem tudja milyen egy sportmotor, mert nem minden sportmotor, amin valamilyen idom van, vagy ha csak nem ért hozzá, akkor ne írjon ilyeneket, mert megtévesztő lehet a laikusok számára. Másrészt a KRESZ-t sem ismeri annyira, hogy az időben kitett irányjelző, még senkit nem jogosít fel arra, hogy záróvonalon keresztül a kanyart levágva hamarabb forduljon. Végül csak az egyik szemszögből írja le a történteket, a szabálytalan autós szerint, a motor jött túl gyorsan... meglepő, ugye?   Nyilván a hozzáértő "újságíró" már ennyiből megállapítja a dolgokat, és hiteles információként tálalja.  Ehhez csak gratulálni tudok...

Ismét elszundikáltam, majd egy ismerős hangra keltem. Kinyitottam a szemem, és félálomban nem is esett le, hogy ki jött hozzám, annyira emlékeztem, hogy ezt az embert tegnap láttam a balesetnél. El kellett telnie pár másodpercnek, hogy összerakjam a képet, az az úr jött be hozzám, aki tegnap, amikor az aszfalton feküdtem fogta a kezem, és egész végig tartotta bennem a lelket. Még a kórházba is bejött hozzám, hogy megnézze mi van velem és hozott nekem a saját termesztésű erős paprikájából, és mondta, hogy ezt egyem, mert ettől biztosan hamar meggyógyulok. Örömmel tölt el, hogy vannak ilyen emberek, hatalmas pacsi az Úrnak, akiről azóta se tudom, hogy hogy hívják. Ha valahogy eljutna hozzá az írásom, külön köszönöm neki a támogatást, és ahogy csak lehet, igyekszem meghálálni! :)

  Később Kegyes doktor úr is bejött hozzám, és elmondta, hogy a műtét rendben zajlott, közel 3 órán át műtöttek. A törött csontot stabilizálták, ezzel az úgynevezett velőűrszeggel, amit lent a térdemnél 2 csavar fog, felül a csípőmnél egy csavar és egy beletört fúrószár tart a helyén. A térdemnél úgy néz ki a helyzet, hogy rettentő szerencsés voltam, mert a baleset nagyságához képest szinte alig sérült, de erről csak a későbbiekben lehet beszélni, amikor már használni is tudom. Ezen felül akkor éreztem, hogy igen sok helyen szereztem kisebb zúzódást, többek között a vállam, hátam, kezem és másik lábam is kapott. A doktorral próbáltunk rájönni, hogy mikor szereztem a sérüléseket, az ütközés közben vagy a földet érésnél. Nagyon valószínű, hogy az ütközésnél az autó és a motor között maradhatott a lábam, aminek a következménye ez a durva törés és a közel három tenyérnyi nagysági lágyrész sérülés, aminél súlyosan roncsolódtak az izmok.

Lenéztem a lábamra, amiből csövek lógtak ki, és még mindig hatalmas volt a combom. Ezeket végighallgatva már kezdtem tisztán látni, nagyon sokáig leszek még itt... és bele se mertem gondolni, hogy mikor fogok tudni újra járni...