Ahogy már említettem, nem fogom minden ott töltött napomat bemutatni, az rém unalmas lenne. Igyekszem kiemelni az izgalmasabb és főként humoros pillanatokat.




 Viszonylag hosszabb időt töltöttem bent, de mindenképpen többet, mint szerettem volna. Lassan már megismertem az osztályon dolgozó összes embert, természetesen ők is engem. Elég népszerű voltam, mivel kevés fiatal és nagyszájú beteg feküdt bent akkor. Az ottlétem alatt igyekeztem humorosan felfogni a dolgokat, ezzel elfogadhatóbbá tenni magamnak ezt a helyzetet, hogy mennyire kiszolgáltatott vagyok. Én nem is tudtam igazán értékelni az egészségügyi dolgozók munkáját, amíg nem kerültem ilyen szituációba. Köszönöm nekik a fáradságos munkájukat.     
   Sokszor elég nehéz volt mosolyogni, amikor a legnagyobb fejtörést az okozta, hogy hogyan sakkozzam ki a fájdalomcsillapítók hatását, mikor melyiket vegyem be, és meddig tart a hatásuk, hogy a lehető legkevesebbet kelljen szenvednem. 

   A műtét után egy-két nappal átkerültem egy másik szobába, ahol egyedül voltam. Az örömöm csak addig tartott, amíg a velem szemben lévő szobában a két öregúr a vacsora után telefonról, hangosan berakta a Bunyós Pityu mulatós fenegyerek egész albumát...  néha többször is egymás után. Rövid idő telt el, és fejből tudtam a track listát... 

Az önérzetem nem sokáig engedte, hogy pelenkában fetrengjek, így egy egész egyedi megoldást eszközöltünk. Amit behoztak nekem rövidnadrágot szétvágtuk, és számomra használhatóvá alakítottuk, későbbiekben ezt tovább fejlesztettük, már tépőzáras változat is volt. Az ott dolgozóktól is és a látogatóimtól is rengeteg bókot zsebeltem be a nadrágnak köszönhetően.

Amikor bejöttek hozzám vizitelni az orvosok, akkor is folyamatosan ment a poénkodás, főleg a tetoválásaimon. A bal (az egészséges) lábamon van egy EKG, ami mindig beszédtéma volt. Többször is megjegyezték, hogy az alapján egészséges vagyok, és egy része hasonlít a főorvos úr aláírására. Kötözésnél majdnem összevesztek, mikor a kötés alól előkerült a másik lábam, amin még több tetoválás volt. Az orvos magyarázta el nővéreknek, hogy "Nem látják? Ez egy gitár!" 

   Minden nap ugyanúgy telt, megszokott menetrend volt. Minden nap torna, ami visszaadta az erőmet, és azt a reményt, hogy egyszer én még sétálni fogok. Bevallom, elég nehéz volt, főleg úgy, hogy hiába gondoltam arra, hogy a lábamat megmozdítsam, felemeljem, meg sem akart mozdulni, éppen csak a lábfejem mutatott némi aktivitást. Idő közben új gyógytornászom lett, Rita személyében. Nálam pár évvel fiatalabb, kedves, szőke lány, akivel mindig jó hangulatban teltek a tornák.
  Pár nap múlva előkerült egy furcsa szerkezet, amit eddig még soha nem láttam, egy térdhajlító gép, (még szerencse, hogy írásban osztom meg az élményeimet, mert olyan gyorsan beszélek, hogy sokan nem értenék, és azt hinnétek, hogy valami TÉR hajlító gépről beszélek) Ez a műszer pont a hozzám hasonló sorsú embereknek készült, mozgatja a lábat a megadott fokban és sebességgel. Mivel egyedül nem ment, mindig Rita segítségével került bele a lábam ebbe a szerkezetbe. Az elején alig ment 25-30°-ig, majd később egyre intenzívebben volt erőltetve, így szépen fokozatosan eljutottunk 60° közelébe. Sajnos még mindig nagyon távolinak tűnt az, hogy hazaengednek, mivel ennek a feltétele a 90° volt. Ugye itt még csak passzív mozgatásról volt szó, mert magamtól meg sem tudtam volna a lábamat mozdítani, nem hogy még behajlítani.  

  Később már egyenesen vártam azt az alkalmat, hogy mozgassák ezzel a géppel a lábam, direkt előtte időzítettem a fájdalomcsillapítót, majd a mozgatás után torna, ahol szinte sziporkáztam. Rita nagyon ügyes gyógytornász, és mindig igyekezett kihozni belőlem a legtöbbet. Volt olyan, hogy labdával ment a tornázás, erről azonnal csináltam is képet, és küldtem a haveroknak, hogy "Hétvégén foci?" 

  Szépen lassan éreztem, hogy a helyzet nem reménytelen, és lesz még ebből séta. Jöttek a számomra fontos mérföldkövek, az ágy szélén ülve enni, hihetetlen jó volt, de nagyon kapkodtam, hogy minél hamarabb visszatehessem a lábam az ágyra.... vagyis hívjak egy nővért, aki segít visszarakni. 

Idővel egyre erősebbnek éreztem, de aztán történt valami...

  Negyedik napja voltam bent, hétvége volt vasárnap. Már alig vártam a hétfőt, mert azt mondták akkor felállítanak az ágyból. Megebédeltem, majd egyedül hagytak a látogatóim, mert látták rajtam, hogy elég fáradt vagyok. Le is pihentem, azonban nem sokkal később, amikor felébredtem, éreztem valami furcsát. Csengettem a nővérnek, majd jeleztem, hogy nem vagyok túl jól, hányingerem van. Amint megkaptam az erre a célra fenntartott tálat, használnom is kellett, és sajnos nem ez volt az utolsó. Amikor már azt hittem, hogy túl vagyok a nehezén, akkor jött ez. Nem titkolom,  nagyon megijedtem... Folyamatosan gyengültem, alig telt el egy kis idő és azon kaptam magam, hogy elalszok, majd öklendezésre ébredek, és miután végeztem, ismét lecsukódik a szemem, mert nem bírom nyitva tartani.
  Arra eszméltem, hogy az ügyeletes orvos áll mellettem, és az összes osztályon dolgozó nővér és pár beteghordó. Nem értettem mi történik, zavartan néztem ki a fejemből. Az egyik nővér elárulta, hogy attól félnek, hogy valamit nem vettek észre és meglehet, hogy belső vérzésem van, és elvisznek megvizsgálnak. Akkor kezdődött csak az igazi tortúra.. Ahányszor a beteghordók áttettek másik ágyra  vagy vizsgálóasztalra, annyiszor hánytam, már számolni se tudtam, de legalább tizenötször. Nem sokkal később visszavittek az osztályra, ahol mielőtt erőtlenül zuhantam volna álomba, gyorsan telefonáltam párat, de addigra már beszélni is alig volt energiám. Nem emlékszem pontosan, de talán csak annyit tudtam mondani, hogy "baj van..."
  Mondanom sem kell, a szívbajt hoztam a nővérekre, falfehéren, nyitott szájjal, szinte alig lélegeztem. Amikor résnyire kinyitottam a szemem, láttam, hogy a nővérke az arcához kap és hatalmasat sóhajt. Nagyon aranyosak voltak, próbálták bennem tartani a lelket, az idősebb nővér mondta, hogy neki van egy lánya, a Jennifer, és ha jobban leszek, holnap behozza hozzám. A másik kedves nővérke pedig mosolyogva azt mondta, hogy bár neki van férje, de ha jobban leszek tőle, ő szívesen mellém fekszik. 
   Mint kiderült, a vérhiány okozta ezt a rosszullétet, ugyanis a baleset és a műtét alatt annyi vért veszítettem, hogy azt már a szervezetem nem tolerálta. Kaptam öt egység vért és két egység plazmát, tehát ha teheted, adj vért, mert lehet, hogy valakinek éppen Te tudsz segíteni. ;)

(másnap tényleg bejött Jennifer ... :D )

  Ez a kis kényszerpihenő elég rendesen visszavett a felépülés tempójából, így tolódott az első sétám időpontja. A baleset után egy héttel sikerült először egyenesben lenni, és akkor is csak a szobán belül, járókerettel mentem pár lépést a gyógytornász felügyeletével. Jut eszembe, akkor arra a hónapra a horoszkópom is azt írta, hogy nem kell mindig két lábbal a földön járnom.... köszi... 
  Másnap már a folyosóra is kimerészkedtünk, ezt a szemben lévő két idős bácsi érdeklődéssel figyelte, bár visszafelé már tolószékkel hoztak, nem bírtam erővel. Mégis jöttek a biztató szavak: "Nemsokára versenyezhetünk is!" Ahogy teltek a napok, egyre jobban ment már, és egyre nagyobb távolságokat tettem meg  (távolságot itt még centiméterben értem). Mondtam is a gyógytornászhölgynek, hogy soha nem gondoltam volna, hogy egyszer egy lány azzal tesz boldoggá, hogy elkísér a mosdóig, ezen hangosan felnevetett, és mondta, hogy ő akkor már nagyon sok embert tett boldoggá. :)

  A lábam egyre jobban hajlott már a gépben, és azt mondták, hogy már csak a varratszedésre várok és utána a lábadozást folytathatom otthon. Amikor egy vizit alkalmával azt mondta a doktor úr, hogy visszajön kiszedni a cérnát, rettentően örültem, hogy végre hamarosan mehetek innen haza. 
   Bejött az orvos, és egy nővér segítségével levették a kötést, és nekiláttak. Finoman jeleztem, hogy ha lehet óvatosan, mert még mindig erősek a fájdalmaim, erre a  Kegyes doktor úr válaszolt.
- Ne aggódjon, igyekszek hű lenni a nevemhez.
Ezen jót mosolyogva mutattam neki az oldalamon lévő régi heget, hogy az előző műtétemet  Dr. Mészáros csinálta, ő is hű volt a nevéhez. 
  Valóban nagyon óvatosan csinálta, szinte alig éreztem valamit, miután visszakötötték a sérült végtagot megbeszéltük, hogy másnap megkapom a papírokat és hazamehetek.