Ahogy megtörténtek az események, úgy emlékszem elég hamar felvetődött ez a kérdés. Talán már rögtön másnap szóba került ez, édesanyám mondta, hogy "Fiam, ha ezek után motort akarsz venni, nem fogok haragudni". Nem is értettem ezt akkor, egyrészt, ha motort akarok venni, nem fog érdekelni az, hogy ki mit gondol erről. Másrészt a kórházi ágyon fekve, ez a legutolsó, amire gondolni tudtam, lehetek én akármilyen elvetemült motorőrült. 

  Ahogy teltek a napok a kórházban, még mindig nagyon tanácstalan voltam ezzel kapcsolatban, nem tudtam mit gondoljak. Akkor kezdtem el ezzel többet foglalkozni, amikor hazakerültem a kórházból, sajnos nagyon hullámzó volt a kedvem, és ennek megfelelően változóan gondolkodtam. Otthon legtöbbször a TV előtt voltam, mivel nem tudtam sokat kikelni az ágyból. Folyamatosan jöttek az ingerek, este híradó, ahol sajnos rengeteg balesetről értesültem, többek között motorbalesetről is. Az esetek többségében mindig ugyan az történt, az autós nem figyelt, vagy csak nem vette észre a motorost, és eléfordult. Sajnos volt köztük olyan, amely halálos kimenetelű volt, de minden esetben a vétlen motoros járt rosszabbul. Olyankor az jutott eszembe, hogy valóban mekkora szerencsém van, hogy itt lehetek, hiszen alakulhatott volna ez máshogy is. 

  Mint említettem, időm nagy részét a TV bámulása tette ki, végre volt időm hódolni a régi hobbimnak, és órákon keresztül nézhettem az autósműsorokat. Visszakerestem a régebbi epizódokat, és akár fél évre visszamenőleg megnéztem az összes TV-csatorna vagy internetes fórum saját műsorát. Feltűnt, hogy azon a nyáron az egyik általam nagyra tartott autós újságíró eltűnt a képernyőről. A  Garász TV-nek az egyik arcáról, Bessenyey Zoltánról van szó, aki a nyár elején balesetet szenvedett egy rally-autó tesztelése során. Később ismét feltűnt a műsorban, viszont kerekesszékben folytatta tovább a műsor egy adott részének közvetítését. Azonnal kifejtem, hogy ez miért lényeges számomra.
  Hétvégén legtöbbször a motorversenyeket bámultam tátott szájjal, és ismét egy meghatározó momentumot láthattam. Az egyik Moto2-es géposztály versenyén egy pilóta eltörte a lábát, majd csak egy versenyhétvégét hagyott ki és újra rajthoz állt sérülten. Már ez is motiváló volt, főleg, hogy a motort a második helyre behozta.. ezek után az állam leesett, amikor majdhogynem négykézláb mászott fel a dobogóra átvenni a jutalmát. 

Teljesen úgy éreztem, hogy ez annyira sorsszerű, mint ahogy az is, hogy a lehető legjobban sült el a balesetem. úgy látszik, itt még dolgom van. Ami még furcsább, hogy ezek a dolgok pont most történnek, hogy BZ (Bessenyey Zoltán) is visszatér a képernyőre, hogy egy versenyző sérülten vág neki a versenynek. Ez a tudat, hogy ők nem adták fel, folytatják, nekem hatalmas motivációt adott. Na, ez egy picit csöpögősre sikerült, de lényeg megvan. Attól, mert történt valami az életemben, még nem szabad hátat fordítanom annak, ami boldoggá tett, még ha amiatt is kerültem ebbe a helyzetbe. 

"Győzz meg egy hegymászót arról, hogy a csúcson kell abbahagyni!"    (Mikee Mykanic)

  Nem utolsósorban eszembe jutott a főnököm is, aki szintén eltörte a lábát, bár egy kissé más szituációban. Nem tudom pontosan a sztorit, de valami lépcső és macskatál volt benne a főszereplő, és ezek után még mindig van macskája és lépcsője is. Nehogy már én meg megijedjek egy motortól?!  Há' nem??? :) 

Tehát...

Nekem újra motoroznom kell!