Ha régen sokat nézted a TV-ben a vészhelyzetet, ez a rész tetszeni fog!

Megérkeztünk a mentőautóval Szentesre a kórházhoz, most jut eszembe, akkor utaztam először életemben mentőautóban. Ez egy teljesen új szituáció volt számomra, de pont olyan, mint ahogy a tv-ben láttam, annyi különbséggel, hogy én feküdtem a hordágyon. Megálltunk, kivettek engem az autóból hordággyal együtt, és már toltak is befelé a sürgősségire, nem emlékszem pontosan, de mintha ültek volna már ott páran. Persze mindenki engem nézett, biztosan haragudtak, hogy csak így otromba módon eléjük furakodtam.
  Nem is tudom leírni mit éreztem akkor, amikor toltak át a folyosón és a hátamon fekve, összeszorított fogakkal, mentősök és orvosok gyűrűjében, csak a mennyezetet, lámpák suhanását figyeltem. Betoltak egy vizsgálóba, ahol átraktak egy másik ágyra és az ügyeletes orvos megvizsgált. Folyamatosan az ilyenkor szokásos kérdésekkel bombáztak, bemelegítésképpen megkérdezték, hogy tudom-e a nevemet, hol születtem, milyen nap van. Már-már úgy éreztem magam, mint az egyetemen egy szorongatós szóbeli vizsgán, pont annyira hoztak zavarba a kérdések. Majd folytatta, tudom-e mi történt velem, hol vagyok most, hogy kerültem ide. Nem azonnal, de mindenre tudtam a választ. Biztosan valami erős gyógyszert kaphattam, vagy talán a sokkhatás miatt, de nem emlékszem pontosan, hogy utána mi történt. Az megvan, hogy még ott a vizsgálóban hagytak telefonálni, amíg elkészülnek a vizsgálatok eredményeivel, a számomra fontos embereket igyekeztem hamar tájékoztatni, arról hogy mi történt, nem akartam, hogy a híradóból értesüljenek róla. Így is elég érdekes volt, a telefon másik végén már a szipogást hallottam és nekem kellett nyugtatni, hogy " de nyugi, nincsen baj".
 Ismét áttoltak máshova, most az osztályra mentünk. Ez csak azért rossz, mert tudom, hogy át fognak tenni egy másik ágyra...ami rettentően fáj. Megérkeztünk a traumatológia őrzőszobájába, ahol öt ágy volt, de már ketten voltak bent. Egy nagyjából 60 körüli jó erőben lévő öregúr, és egy kevésbé jó erőben lévő, legyengült, öntudatlan idős bácsi. A helyzethez képest meglepően jól éreztem magam, nem tudom milyen gyógyszert kaptam, de tetszett a hatása. Tehát átdobtak az ágyra, és a nővérek bekötöttek egy infúziót, mondták, hogy jön majd az orvos és megszabadulunk a ruháktól, ekkor még egy motorostalálkozós póló volt rajtam és a mentősök által szétvágott farmer. Nem tudom pontosan, talán már este 8 óra felé járhatott az idő. Közben megérkeztek az első látogatók, Gergő, akivel koncertre mentem volna, Krisztián, akivel koncert előtt találkoztam volna és természetesen anyukám, akit az unokatestvére hozott el. Édesanyám arcára kiült az aggodalom, pedig én még attól féltem, hogy le fog szidni, mint annak idején " ha elesel, még el is verlek". 

Nem sokkal később jöttek a nővérek, hogy átöltöztessenek az ott divatos, kis hátul kötős lepelbe. A látogatókat kiküldték és nekikezdtünk a műveletnek, mivel a nadrágnak már úgyis mindegy volt, ezért azt elkezdték ollóval levágni az ép lábamról. Majd jött a sérült...
  A combom a belsővérzés miatt ekkor már olyan vastag volt, mint a derekam, és hiába vágták szét erről is, a nadrág még mindig alatta volt. A nővérek felkészítettek, hogy meg kell emelni és ez bizony nem lesz jó érzés. Azt hittem jól tűröm , egy hangos szavam sem volt eddig, de erre az érzésre nem számítottam. Amikor nekiláttak, igyekeztem a lehető legtöbbet segíteni, és a karommal megemeltem magam, hogy legalább a fenekem alól ki lehessen húzni. Majd ketten óvatosan megemelték a sérült végtagot... életemben nem éreztem ilyet, üvöltöttem a fájdalomtól...még az öntudatlan bácsi is megmozdult..
 Egy csöppet beleizzadtam, és lihegve,remegő testtel időt kértem. Miután a nadrág már lekerült rólam kérdezték, hogy a pólót levágják-e, hogy könnyebben megszabaduljak tőle. Mondtam, kizárt dolog, ezt egy motorostalálkozón nyertem, leveszem. Majd figyelmeztettek, hogy az alsót is távolítsuk el. Az előbbi élményekre emlékezve,inkább a kezembe vettem a helyzetet és elkértem az ollót. Féltem, hogy megint meg kell emeljem magam ezért, eszközöltem két vágást, oldalt és középen megragadva egy mozdulattal eltávolítottam a boxeremet, mint egy gyakorlott chippendale táncos. Sajnos itt még nincs vége....gyors cicamosdás, persze majd alaposabban a műtőben és utána vegyem fel a köpenyt és ... (huuu,még leírni is rossz) .. a pelenkát. Nem szokott funkcionálisan kelleni, de a műtőben viselni kell, kötelező. Nem vitatkoztam, felvettem, de kicsit megbotránkoztam, hogy pár órával ezelőtt még bőrkabát volt rajtam, most meg egy pelenka. Ezt az estét nagyon nem így képzeltem el.
Majd ez a látvány fogadott... ekkor realizálódott bennem, hogy ez így nincs rendben. 

Visszajöttek a látogatók, és kérdezték, hogy "Minden rendben? Hallották kint a hangom",erre csak lehunyt szemmel halványan bólogattam,  Időközben bejött az orvos, Dr. Kegyes Mihály. Egy középkorú, szimpatikus férfi, rögtön kezet nyújtott, bemutatkozott és elkezdte vázolni a helyzetet. Darabokra törött a combcsontom, ahogy ő fogalmazott "pozdorjává tört", és a térdem is csúnyán sérült, amiről csak műtét közben fog ő is többet tudni. Körülírta, hogyan fog zajlani a műtét, több lehetőség is van, az egyik, hogy kb térdtől csípőig felvágják, és a törésnél helyrerakják a dolgokat és rögzítik. Doktor úr mondta, hogy ezt nem ajánlja, mivel a hatalmas vágás miatt lassan gyógyulna. Ezért a másik lehetőség lesz a valószínűbb, hogy egy úgynevezett velőűrszeggel a csont belsejében rögzítik a törött csontot. Így csak pár apróbb öltés lesz majd. A térdemet meg műtét közben megtisztítja, megvizsgálja, és a sérüléstől függően ellátja.  

   Ezt végighallgatta a rokonság is, ezért, hogy kicsit oldjam a feszültséget, mint említettem, a helyzethez képest meglehetősen vidám voltam, vigyorral a fejemen mutattam a lábujjam felé, hogy:
- Nézzétek, mozog ez, nincs itt baj! - alig fél centit tudtam megmozdítani a lábujjam..
Összenéztünk és mosolyogtunk. 

Anyukáék lassan elköszöntek és ez a beszélgetés zajlott le:
- Holnap reggel jövök, ahogy tudok. Hozzak valamit?
- Nem kell semmi... Jaaa dee!! Zabfalatokat hozzál, csokisat! - Itt már az orvos is elnevette magát.

  Szépen lassan mindenki elment, és ismét elkezdtem telefonálgatni, tudatni mindenkivel, hogy még ma este műtét lesz, de csak később, mert az aneszteziológus épp egy ikerszülésnél volt. Jó érzés tudni, hogy az aznap este legalább két ember és két kisembernek lett szebb. Így egyedül kicsit rám tört az izgulás, nem tudom, mire kell számítsak, mi lesz most, bevallom férfiasan ..féltem. 
 Ahogy telt az idő ez nem lett jobb, főleg amikor nagyjából éjfél fele megjelentek értem a műtősurak, talpig zöld ruhában. Ismét át kell pakoljanak egy másik ágyra és már robogtunk is a műtőbe, megint ugyan az az érzés. csak a lámpákat bámulom a plafonon és remeg mindenem. Amikor megérkeztünk, még több zöld ruhás ember vett körül, akiknek csak a szeme látszott a sapkától és maszktól. Egyedül a doktor urat ismertem fel, nem tudom miért, de kicsit meg is nyugodtam tőle. Ő már látott ilyet, elmondta mit fog csinálni, és különben sem tudok innen elszökni.
  Jött az újabb hideg zuhany, megérkezett az altatóorvos és mondta, hogy amiért az indulás előtt Szegeden ettem, ezért nem altat, hogy elkerüljük a fulladást, ha esetleg alvás közben hánynék. Tehát ébren leszek..király. Ismét éreztem azt a zabszemet. Próbáltak megnyugtatni, hogy nem fogok érezni semmit.. de.. ezt kétkedve fogadtam.   Gerincbe az injekció  és amíg vártuk a hatást, beszélgettünk a műtősökkel. Mindenki nagyon kedves volt, jöttek a kérdések, milyen motor volt, hogy történt a baleset. Kellett ez a kis udvarlás a lelkemnek, hiszen mégiscsak mindjárt feldobnak az asztalra, és belém vágnak. Megtudtam, hogy az asszisztensnő férje is motoros, egyből cimbora lett.  Teltek a percek, és kezdett hatni az érzéstelenítő, semmit nem éreztem a lábamból. Olyan voltam, mint egy rongybaba, az egyik vállas műtős felkarolt, és rátett a műtőasztalra. A megfelelő pózba állították a testem és a fejemet elkezdték eltakarni ilyen orvos sátorral. Ennek azért örültem, mert ha már ébren vagyok, nem szeretném ezt annyira végignézni. Ahogy ez átfutott az agyamon, felnéztem és láttam két hatalmas monitort, ami valamilyen röntgen képet mutatott. Akkor láttam először a törést... jól  mondta a doktor, ez pozdorja. Adtak még valami gyógyszert, ami teljesen kiütött, ébren voltam, de nem sok mindenre emlékszem, de arra tisztán, hogy amikor kezdték, ezt hallottam:
- Álljanak arrébb, ez spriccelni fog.
Utána már csak képek vannak meg, ahogy látom, hogy a monitoron egy fém darab megy a csonton belül és érzem, hogy valamit kalapálnak. Minden ütésnél megmozdultam. Szólt a rádió, és elkezdtem énekelni... jól ki voltam készülve. Ismét képszakadás, hallom a fúrót, és érzem, ahogy rezeg a testem, megint egy villanás, és éreztem valamit. Igen, éreztem. Fájdalom, valami kis csipkedés de nem kellemes, szóltam is az egyik műtősnek,aki állandóan figyelt rám, hogy:
- Baj van, érzem. Megint fáj.
- Mindjárt vége, már varrják össze. - közben egy adag fájdalomcsillapítót nyomott az infúziómba. 

Pár képkocka megvan, ahogy tolnak, és ismét a szobában vagyok. Nagyon gyenge voltam, de még gyorsan írtam pár embernek, hogy a műtét megvolt, jól vagyok.

Kidőltem és vártam a reggelt.