2017.07.19. 

                Emlékszem, ez a nap is olyan volt, mint a többi, reggel edzés, majd munka, és így nyáron alig volt forgalom. Délután hívott fel Gergő, hogy este Ismerős Arcok koncert lesz Szentesen, elmegyünk? Gondolkodás nélkül igent mondtam rá. Még beszéltük is, hogy mivel menjünk. Mondtam, hogy menjünk motorral, erre Gergő azt mondta, hogy ne, mert este későn kell hazajönni és sötét lesz, erre azt válaszoltam, hogy világításunk van, meleg lesz, ugyan mi baj lehet...
                               Ahogy hazaértem a munkából egyből elkezdtem összeszedni magam, mert felhívtam Krisztiánt, volt csoporttársamat, hogy megyek Szentesre, fussunk össze egy kávéra még a koncert előtt. Enni se volt időm, gondoltam majd megállok valahol harapni valamit. Elkezdtem öltözködni...  még gondolkoztam is rajta, hogy beöltözzek-e teljesen vagy elég a farmer. Mivel napközben is nagyon meleg volt, közel 40 fok, ezért úgy gondoltam, elég a farmer. Másrészt, a koncerten is nagyon kényelmetlen lett volna a bőrnadrág.. (ekkor még nem gondoltam bele, hogy a kórházi ágynál bármi kényelmesebb) Indulásra készen, venném a lábbelit... és még itt is gondoltam rá, hogy elég-e egy sportcipő... de nem, inkább felvettem a motoros csizmámat. Már amikor toltam ki a motort az udvarból, már akkor teljesen leizzadtam a bőrkabátban, és alig vártam, hogy kiérjek a városból és megszárítson a menetszél. 

                Indulás! Kifelé a városból még megálltam Szeged szélén egy büfénél, ettem egy hot-dog-ot, néztek is az emberek, hogy 40 C°-ban biztos jó lehet csizmában, hosszúnadrágban és bőrkabátban. Mielőtt indultam volna, még megcsörgettem Krisztiánt, hogy most indulok, nem fogok sietni, nem megyek gyorsan, majd ha ott vagyok, hívom. Ismét beöltöztem, kulcs elfordít, motor indít, világítás kapcsol,  és csattant is a váltó. Most már tényleg indulás.
Minden rendben volt az úton, átlagos forgalom Szegedről kifelé. Egy-két mazsola volt, aki a belső sávban felejtette magát, de ezen nem húzom fel magam, hallja a motort és pánikszerűen menekül a külső sávba. Természetesen a másik véglet is  volt, aki siet, és arra élvezkedik, hogy megelőzött egy motorost.. de ha ettől boldog...legyen
Átmentem Hódmezővásárhelyen, innen már mondhatjuk egyenes az út Szentesig. Itt a forgalom még kisebb volt, talán ha 3 autót előztem meg, és egy kamiont. A kamion egy ismert bevásárlóközpont nevével ellátott pótkocsit húzott, ahogy megelőztem láttam, hogy egy szép Scania, egy R500as.. szépen dekorálva és kivilágítva. Amikor megelőztem, intettem neki, hogy tetszik a verda, majd a tükörben láttam, hogy villantott és megköszönte. Szépen lassan közeledtem a kereszteződéshez.....

                Ez előtt a kereszteződés előtt van egy enyhe ívű kanyar, nagyjából a kereszteződéstől 7-800 méterre. Ezt a kanyart elhagyva már láttam a kereszteződést és a szemből érkező piros autót, akkor még senki más nem volt azon a szakaszon csak az a piros autó és én. Láttam, hogy kiteszi az irányjelzőt és kihúzódik balra a kanyarodósávba, megközelítőleg talán 2-300 méter lehetett köztünk,  én ekkor valamiért - talán megszokásból, vagy nem is tudom pontosan megmagyarázni miért, de- kissé elvettem a gázt. A távolság fokozatosan csökkent köztünk, látszólag minden rendben volt, én haladtam egyenes, az autó fokozatosan lassul, úgy tűnt lát engem, és megadja az elsőbbséget.... de nem így történt.  Minden lelassult ... Amikor már szinte a kereszteződés kezdeténél jártam, az autó minden előjel nélkül elkezdett kanyarodni és kilépett a kanyarodósávból. Kiabáltam, hogy " Neee" és talán káromkodni is akartam, de maximum annyi hagyta el a számat, hogy " ba" olyan gyorsan történt mindent. Már nagyon közel volt hozzám, egy pillanat tört része alatt kellett döntenem, hogy előtte vagy mögötte próbálok elmenni. Mivel a mozgásából ítélve úgy tűnt, hogy gyorsít, ezért mögötte próbáltam (volna) elmenni. Már amikor az autó elkezdett fordulni, akkor tudtam, hogy itt baj lesz, mert nagyon közel volt. Tehát reagáltam, amilyen gyorsan csak tudtam, azonnal húztam a motort balra (talán a pánik miatt) egyből rá is fékeztem első és hátsó fékkel is. (ha nem teszem, talán sikerül manőverezni és kikerülni, de kár ezen agyalni).... sajnos már tudtam, hogy ezt nem tudom kivédeni....  Látom, hogy nekimegyek az autó hátuljának ....ekkor, átvillan az ember agyán, hogy lehet itt van vége... még most is hallom, ahogy a motor becsapódik az autó oldalába és törnek az alkatrészek.... nincs alattam semmi, repülök, nem tudom, merre van a fent és merre a lent. Majd ismét egy éles zaj, ahogy a bukósisak koppan és csúszik az aszfalton ... érzem, valami nagyon fáj.. de még csúszok.. tudat alatt rögtön arra gondoltam, hogy mi van, ha egy arra közlekedő autó nem lát, miközben az aszfalton csúszok. A kezeimet az ég felé nyújtottam és kalimpálni kezdtem... Megálltam, nem csúsztam tovább, a fájdalom egyre elviselhetetlenebbé vált, már ordítottam , üvöltöttem... nem érzem pontosan hol, de talán a lábam... közben a földön fekve nézek jobbra, és látom, hogy a piros skoda elindul... Azt hittem, elmegy és ott hagy.. még mindig nem láttam más autót az úton (pedig már lehet, hogy volt) Az üvöltésem szüntelen, a fájdalom egyre erősebb...de egy picit próbáltam észhez térni és felfogni, hogy mi is történt. Gyors "önvizsgálat" hol fáj, mit is érzek. Ekkor megjelenik mellettem  egy ötven év körüli férfi, és nyugtatni kezd, lassan kezdem felfogni a körülöttem zajló dolgokat. Valaki kétségbeesetten kiabál, hogy "Valaki hívja a mentőket!!!".
   Felnyitom a bukósisakot, és a férfinek mondom, hogy menjen oda a motorhoz és állítsa le és hozza ide a kulcsot.. fogalmam sincs, hogy mit gondoltam, és ezt miért kértem. Amikor elment a motor felé, levettem a kesztyűket, és folytattam az önvizsgálatot, a kezeim rendben, a hasam, mellkasom nem fáj, venném le a bukót, de a férfi közben visszaér, és nem engedi. Meggyőztem, hogy nem fáj semmi, kicsatolom, és húzza le rólam, így is történt majd a fejem alá tette a kesztyűket. A fájdalom ezalatt sem csökkent, és az sem segített, hogy miután már nem volt rajtam a bukó, le tudtam nézni a lábaimra....a jobb kezem ki volt nyújtva, és a csuklóm mellett volt a bokám.. kérdeztem a férfit, hogy vérzik? erre ő kis habozás  után azt válaszolta, hogy nem.... tudtam, hogy hazudik.
  Közben egyre több lett az ember körülöttem. Néztem balra, és már egy jó pár autó állt ott, a férfi el sem mozdult mellőlem, fogta a kezem... fáztam.. pedig biztosan meleg volt. Jött egy fiatal nő, kérdezte, hogy tud-e valamit segíteni. Hozott egy ásványvizet az autójából... de valami iszonyatos meleg volt, talán ha egy két kortyot ittam belőle. Próbáltam beszélgetni a férfival, hogy eltereljem a gondolataim  erről az egész helyzetről....kérdeztem, hogy hogy hívják, de csak mosolygott és azt mondta, ez most nem fontos. Kérdeztem, hogy hol van az, aki az autót vezette, és sérült e. Motyogott valamit és intett a fejével, hogy ott, és nem sérült. Megköszöntem neki, hogy ott van mellettem és mondta, hogy "Ön egy jó ember" ekkor megint mosolygott. Felnéztem... még több ember.. és megláttam, hogy pont akkor gurul el a lábaim felől a Scania , lassít, majd a sofőr kiszól, hogy "Jól vagy haver" vagy valami hasonlót. Nem tudtam olyan hangosan beszélni, hogy ő is hallja, ezért csak feltartva a hüvelykujjamat jeleztem neki, hogy "jól" vagyok. Ez sem volt túl őszinte...még mindig fájt, összeszorítottam a fogam, és szorítottam a férfi kezét. A légzés is olyan nehéz volt, valahogy nem találtam a ritmust.. túl gyorsnak éreztem. ... valaki kiabál: "Hol vannak már a mentők?!"...
  

 A távolból hallom a szirénát, jönnek már. A legjobban azt vártam, hogy enyhítsék a fájdalmaimat. Megérkeztek,  kiugrottak az autóból, azonnal elkezdtek vizsgálni és kérdezgetni, mi a nevem, hol érzek fájdalmat. Az egyik mentős arcára valami érdekes arckifejezés ült ki, ami a legkevésbé sem volt pozitív. Egyből rá is kérdeztem, hogy "Mi az? Ugye, nem vészes?", az arckifejezése nem változott, habozott egy kicsit, majd csóválta a fejét.
  Miután meggyőződtek arról, hogy a gerincem nem sérült, a kabátot óvatosan levették rólam, ügyelve arra, hogy a lehető legkevesebbet mozduljak meg. Bekötöttek egy infúziót, és nem sokkal később éreztem, hogy kezdenek tompulni a fájdalmaim. Eközben a rendőrök is megérkeztek a helyszínre, nem volt nehéz nem tudomást venni róluk, mert az egyik az arcomba nyomott egy szondát. Gondolom ez rutin eljárás, mégis kissé kellemetlenül érintett, hogy ott fekszek, és rögtön ezzel molesztálnak.
 Az egyik mentős a nevemen szólít, és megkérdezi, hogy milyen nehéz levenni a csizmát. Mondom neki, hogy hol van tépőzár és cipzár, és mutatom az ép lábamon, hogy lássa. Pontosan nem éreztem, de valahogy sikerült neki megszabadítania tőle.

Nagyjából mindenre emlékszem, de van, ami mintha utólag teljesen kitörlődött volna. Arról semmi sem dereng, hogy hogyan tették a lábamat egyenesbe, és hogy kerültem a mentőautóba. Úgy gondolom, talán jobb is, hogy ezek nem maradtak meg. Azok a képek rémlenek, hogy még vizsgálgatnak, és utána már a mentőautóban telefonálgatok az ismerősöknek, hogy mi történt, és a szerelőmet próbálom elérni, hogy valaki vigye haza a motoromat. Fogalmam sincs, hogy kinek, mit mondtam - utólag elmondták, hogy sűrűn ismételgettem, hogy "nincs baj", ebből tudták, hogy baj van. Szóltak is a sofőrnek, hogy siessünk, de azért óvatosan.A mentősök rám is szóltak, hogy nem  kellene telefonálni, főleg nem úgy, hogy kibújok a nyakmerevítőből, mert máshogy nem értem el a fülem. Volt az autóban egy mentős hölgy, Emő,  ő nagyon kedves volt, láttam rajta, hogy aggódik értem. Mondtam, hogy muszáj értesíteni a haverokat, mert várnak rám. Telefonáltam, akinek csak lehetett, közben suhantunk a kórház felé.